Karel Schwarzenberg herceg, politikus, a kommunizmus bukása utáni Csehország egykori külügyminisztere és miniszterelnök-helyettese Közép-Európa legbecsületesebb politikusának nevezte Esterházy Jánost. Azt a jelentős huszadik századi felvidéki magyar közéleti szereplőt, aki nyíltan vállalta katolikus hitét, s aki egész életében magyar – sőt, sajátosan közép-európai – identitásával, szociális segítő tevékenységével és kisebbségvédő magatartásával öt közép-európai etnikai és vallási csoportnak a példaképe. Hiszen nemcsak közösséget vállalt a régió népeivel, de határozottan ki is állt a magyarokért, a csehekért, a szlovákokért és az üldözött zsidókért, miközben képviselte a lengyel történelem és kultúra értékeit is.

A szlovák parlament egyetlen képviselője volt, aki nem szavazta meg a zsidótörvényeket. A magyarországi nyilasok és a hazánkat megszálló német Gestapo emberei éppúgy üldözték, mint a szovjet titkosrendőrség. Megjárta a Gulágot és évtizedes szenvedés után börtönben halt meg, pedig korábban Teleki Pál gróf és Edvard Benes is miniszteri posztot ajánlott neki. Hitvalló keresztény életet élt, a börtönben és a megaláztatásban szenvedéseit fölajánlotta a nemzetért, s imádkozott ellenségeiért is. Boldoggá avatási eljárása folyamatban van. A százhuszonöt éve született Esterházy János gróf (Nyitraújlak, 1901. március 14. – Mírov, 1957. március 8.) az egyik legősibb, legbefolyásosabb és legvagyonosabb, a mai Szlovákia területén is jelentős birtokokkal rendelkező magyar arisztokratacsalád galántai ágába született. Édesapja Esterházy János Mihály gróf, édesanyja pedig Elzbieta Tarnowska lengyel grófnő volt. A fiatal pár Krakkóban házasodott össze, ahol az ifjú férj katonatisztként szolgált. A család a felvidéki Nyitraújlakon rendezkedett be és kezdte meg közös életét, itt születtek gyermekeik is, elsőként Esterházy János, aki édesapját négyéves korában veszítette el. A családfő búcsúzó gyanánt a következő gondolatokat hagyta rá: „Légy mindig jó magyar”. Esterházy János ezt az atyai intenciót nem pusztán elsajátította, de egész életében követte is. Édesanyja a katolikus hitre, a keresztény etikai alapelvekre és a magyarsághoz való ragaszkodásra, ugyanakkor az etnikai és felekezeti különbségek tiszteletben tartására nevelte fiát, akinek sajátja volt a magyar és a lengyel nyelv egyszerre, de ezek mellett beszélt németül és franciául is, valamint a cseh és a szlovák nyelvet is ismerte.
Az Osztrák–Magyar Monarchia első világháborús veresége és fölbomlása utáni tragikus trianoni békediktátum következtében a Felvidék Csehszlovákiához került. Ezt követően az Esterházy család földjeinek államosították a kilencven százalékát, azokat a földreform során igénybe vették, valamint súlyos adót vetettek ki rájuk (Esterházy Jánosnak a teljes birtoka, és nem a megmaradt ötszáz holdja után kellett adóznia). Esterházy 1920 után a Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspök által alapított Országos Keresztényszocialista Párt tagja lett. A szervezet a magyarok mellett a katolikus németeket és szlovákokat is képviselte, így nem pusztán etnikai, hanem inkább értékalapú és katolikus felekezeti fundamentumokon nyugvó politikai formáció volt. Esterházy János 1924-ben megnősült, Serényi Lívia grófnőt vette feleségül, két gyermekük született. Politikai tevékenysége miatt már fiatalon államellenes izgatás hamis vádjával indítottak eljárást ellene, s két ízben is börtönbüntetése ítélték, noha csak a csehszlovák állam kisebbségellenes alapállására és a nehezedő szociális helyzetre, vagyis a tömeges elszegényedésre hívta föl a figyelmet. 1934-ben a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga elnökévé választották, egy évvel később pedig az Országos Keresztényszocialista Párt vezetője lett.

Ekkoriban elmondott egyik beszédében a következőket fogalmazta meg. „Megkérdezésünk nélkül csatoltak bennünket egy idegen állam keretébe. […] Joggal várjuk el tehát, hogy az utódállamok, amint erre magukat a békeszerződésben kötelezték, ígéreteiket száz százalékig betartsák, a minket megillető jogokat megadják.” A prágai parlament képviselőjeként kiállt a csehszlovákiai magyar népcsoport önrendelkezési jogai mellett, de követelte Szlovákia és Ruszinföld vallási, kulturális és valamilyen szintű területi autonómiáját is. Politikájának eszmei alapjait a szociális témájú pápai megnyilatkozások, a XIII. Leó-féle Rerum novarum (1891) és a XI. Piusz által kiadott Quadragesimo anno (1931) adták. 1935-ben Márai Sándor városa, Kassa képviselőjeként lett a csehszlovák nemzetgyűlés tagja, ahol ismét a magyarok, szlovákok és németek jogegyenlősége mellett állt ki. Ebben az időszakban Edvard Benes tárcanélküli miniszteri posztot ajánlott fel neki, ő azonban ezt nem fogadta el. Egy évvel később az Egységes Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották (ez a szervezet az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt egyesüléseként jött létre).

Amikor 1938-ban, az első bécsi döntés következtében a Felvidék egy része visszakerült az anyaországhoz, Esterházy János szülőföldjén, az újonnan létrejött Szlovákiában maradt annak ellenére, hogy Magyarországon felsőházi tagság, illetve miniszteri poszt várta volna. Több fórumon igazságos és jogszerű bánásmódot, valamint bosszúállástól mentes hozzáállást kért a Magyarországra került szlovákok részére, ő maga pedig tovább küzdött a pozsonyi parlament tagjaként a szlovákiai magyar kisebbség érdekeiért. Ebben az időszakban könyvkiadót és művészeti galériát működtetett, kulturális és szociális szervezeteket támogatott, s meghirdette a Magyar család programot és a Magyar Házak hálózatának kiépítését is megkezdte. Kiállt a származásuk miatt megkülönböztetett és üldözött magyarok, németek és zsidók mellett, ugyanakkor szót emelt a magyar–szlovák testvériség és a régiónkban élő népek közép-európai sorsközössége és testvéri egymásrautaltsága mellett. Mindezt keresztény alapokon tette, amikor az evangélium értékeit állította szembe a náci és a kommunista ideológiákkal. Politikai hitvallásának alapja és jelmondata ez volt: „A mi jelünk a kereszt”. Felvidéken maradását így indokolta: „Elválaszthatatlanul összenőttem azzal a talajjal, amely talajon ringott az én bölcsőm, és amelynek sorsával, boldogulásával egybeforrott lelkemnek, szívemnek legkisebb része is, egész énem, egyéniségem, minden gondolatom, a vágyom és reménységem.” 1939 májusában a szlovákiai magyarság küldetéséről mondta: „Végtelenül komoly és rendkívül súlyos időket élünk, amelyekben fokozott a felelősségünk Istenünkkel, nemzetünkkel, családunkkal, utódainkkal és magunkkal szemben. De vállaljuk ezt a felelősséget. Nem fogunk sem megtörni, sem helytelen utakra tévedni. Nem fogunk összeütközésbe kerülni sem az isteni, sem az emberi törvényekkel, mert rendületlen a bizalmunk és hitünk az isteni igazságban. Bízunk a magunk erejében és emelt fővel hirdethetjük, hogy lelkiismeretünk tiszta, becsületünk érintetlen, nem vétettünk senki ellen és csak azokat a jogainkat követeljük és védjük, melyeket már a múltban kiharcoltunk, és amelyek feltétlenül megilletnek minket. Ha szenvednünk kell magyarságunkért, panasz és zokszó nélkül tesszük ezt, mert mentül szilárdabban állunk ilyen körülmények között, Isten adta jogaink alapján, annál értékesebben tudjuk majd szolgálni Isten segítségével örök magyar céljainkat.”

Esterházy János a debreceni nyári egyetemen 1942-ben előadást tartott A nemzetiségek viszonya az államhatalomhoz címmel (beszéde nyomtatásban is megjelent A debreceni nyári egyetem előadásai című sorozat harmadik köteteként), amelyben a nemzetiségi kérdés tizenkilencedik századi előzményeiről éppúgy beszélt, mint az aktuális helyzetről. Az első bécsi döntést követő jelenségekről a következőket fogalmazta meg. „Politikai tevékenységemben állandóan arra gondoltam, hogy a magyar és a szlovák nép itt, a Duna-medencében évszázadok óta sorsközösségben él és mindkét nép érdeke, hogy megértse egymást s ne lássanak egymásban ellenséget. Ha vannak ellentétek, ne élezzük ki azokat, hanem intézzük ebben békésen, egymás között. […] A szlovákiai magyarság megértette a kor követelményét és a reá háruló feladatot. Elhagyva a meddő politizálást, apró részletmunkába merül, s ápolja a népiségét kultúráját, gondozza fiatalságát, támogatja a rendelkezésére álló anyagi eszközeiből a segélyére szoruló magyarságot. […] Nevelőmunkánk eredménye, hogy a szlovákiai magyarság össze tudja egyeztetni a nemzethűséget az államhűséggel, tisztában van vele, mivel tartozik saját nemzetiségének és mivel az államhatalomnak.”

Katolikus hitére hivatkozva 1942 májusában a szlovákiai zsidóságnak a náci Németországba való deportálását lehetővé tevő törvényjavaslat ellen egyedüliként tiltakozott, s azt nem szavazta meg, mert „istentelennek és embertelennek” tartotta. Zsidók százait segítette a Magyarországra történő átjutásukban. 1943-ban pozsonyi parlamenti mandátumától megfosztották és börtönbüntetésre ítélték hivatalosan „szlovák államellenes”, a valóságban kisebbségvédő és embermentő tevékenysége miatt. 1944-ben Budapestre menekült, ahol a nyilasok letartóztatták és a felvidéki magyar párt vezetéséről való lemondásra kényszerítették, de miután visszaengedték Szlovákiába, pártja újra elnökké választotta. Közben a Gestapo is körözést adott ki ellene. 1945-ben Gustáv Husák kommunista politikus, később Csehszlovákia államfője, akkor belügyi megbízott találkozóra, a magyar kisebbséggel kapcsolatos ügyekben történő egyeztetése invitálta, de ehelyett letartóztatta és átadta a szovjet titkosszolgálatnak, amely elhurcolta. A moszkvai Lubjanka börtönben tartották fogságban, majd mondvacsinált vádak alapján tíz év kényszermunkára ítélték, amelyből hármat szibériai táborokban volt kénytelen eltölteni. Ennek során súlyos tüdőbetegséget kapott. Ezalatt Csehszlovákiában hazaárulás vádjával halálra ítélték, amit azonban kegyelemből életfogytiglani börtönre változtatták. A szovjetek 1949-ben adták át a csehszlovák hatóságoknak, és megkezdte börtönbüntetését, amelyet több helyen töltött. 1956-ban édesanyja halálának és a magyar forradalom leverésének hírére állapota súlyosra fordult. Egy morvaországi börtönben hunyt el. Hamvait nem szolgáltatták ki a családjának. Méltó temetésére csak évtizedekkel később kerülhetett sor. Az Apostoli Szentszék 2018-ban engedélyezte boldoggá avatási eljárásának megindítását, amelyet a krakkói főegyházmegye folytat le. A katolikus egyházban engedélyezett titulusa: Isten szolgája.